I. Földrajzi fekvés

Vöröstó települése Nagyvázsony tőszomszédságában fekszik a Balaton-felvidék északi lejtőin, a Déli-Bakony lábánál, nagyjából 8 km-re a Balatontól. Vöröstó azon kevés települések közé tartozik, amelyek máig megőrizték az egykori népi építészet értékeit. Jóformán érintetlen eredetiségében maradt meg minden porta falusi jellege, melynek díszei a míves kidolgozású, oszlopos, tornácos kőházak. A község néhány éve műemléki védettséget is kapott, az előbb említetteken kívül a portákat lezáró egyedülálló pajtasor miatt, amely egyfajta keretbe foglalja az egész települést.

Oklevelekben először a XII. században említik, mint a veszprémi Szent Mihály székesegyház tulajdona jelenik meg Verestou puszta. 1227-ben kerül az Almádi – apátság tulajdonába három szőlejével, két eke alá való földjével, cselédeivel, malmával. 1508-ban már 26 jobbággyal áll az Almádi-apátság tulajdonában.

II. Településtörténet

Vöröstó területe a legrégebbi idők óta lakott hely, megtalálták a kőkorszakbeli ember nyomait is. A lakosság birtokában voltak csiszolt kőszerszámok, kőbalták, amelyeket a mezőkön találtak. Ezeket donnensteinnek, mennykőnek hitték. A kőbaltának gyógyító erőt is tulajdonítottak, daganatos betegségek gyógyítására használták őket. A középkori falu a török hódoltság alatt elnéptelenedett, 1671-től puszta, lakói
Vázsonyba költöztek. 1696-ban hat régi, ide való jobbágyot Vázsony városban írták össze, ott már saját házuk volt, de még használták vöröstói földjeiket. A Zichy család 1652-ben birtokadományként megkapta Vöröstó területét is, majd 1714-ben szlovák családokat telepített ide, de miután azok egy éven belül megszöktek, 1722-ben németeket, a Honbachból származó Höckl Ádámot és társait telepítette Vöröstóra. Bár a faluhoz tartozó földterület nem a legjobb minőségű, Rómer Flóris 1860-ban a környék leggazdagabb falujaként jellemezte. A falu jómódját a Stájerországba irányuló borkereskedelem alapozta meg. A borért cserébe
visszafelé általában épületfát hoztak.

III. Építéstörténet

A falu egy utcából áll. Sajátos elrendezése van az épületeknek. A házakat az útra merőlegesen egymás mögé építették. A bejáratok az ellentétes oldalon vannak, így minden háznak saját udvara van. Az udvart egységesen mindenhol nagyméretű pajta épület zárja le, amely védett a betolakodóktól és az időjárástól. A pajták egykor összefüggő láncot alkottak. Az épületek építőanyaga a közelben fejtett terméskő volt, melyet legtöbbször sárba, néha habarcsba rakták. A boltozatok, oszlopok és a kémények téglából készültek.

Vöröstó építkezése képviseli legegységesebben a német házak fejlődésének a legmagasabb fokát. Itt az utcafronton minden háznak három ablaka van. Az épületek többsége a 19. század végi évszámot visel oromzatán. Az egész udvari homlokzaton végig húzódó nyitott tornácot már nem nagyon találunk Vöröstón, de sok lakóháznál felismerhető még a két oszlopból, két fél oszlopból és összekötő ívekből álló középső lopott tornác, melyből a konyha (kuchl) és a két szoba (ferte stuve, hinre stuve) valamint a padlás- vagy pincelejárat nyílik. A házak zöme ma már zárt tornácos, csak a bejárati ajtó és a két oldalán szimmetrikusan elhelyezkedő két ablak
emlékeztetnek az egykori nyitott tornácra. 

IV. Nemzetiségi jellemzők, hagyományok

Különös hagyományai a községnek ma már nincsenek. Buzgó katolikusok lévén az egyházi ünnepkör határozta és határozza meg szokásaikat, és foglalja keretbe napjaikat. Nagyobb ünnepekkor összejön a család és
közösen mennek a helyi templomba, majd utána ebéd következik, aztán a rokonok látogatják meg egymást. Ma már nem hordanak népviseletet, a múltra emlékeztető ruhákat egy-két helyen féltve őrzik a szekrényekbe. Elmesélések alapján tudjuk, hogy milyen is volt a viselet és mit fogyasztottak. Ezt Janka néni így mesélte: “A menyasszony öltözéke, családja anyagi helyzetétől függően, selyem vagy bársony rózsás szoknya volt, vállkendő, blúz (muca, pajka, szíves blúz), valamint fehér, rakott előkötény, a fejtetőt mirtuszkoszorú ékesítette, mely gömbölyű volt. A lányok a hajukat
négyes fonással, koszorúba rögzítették a fejük tetején, s ahogy a menyasszony, úgy ők is mirtuszkoszorút hordtak. A kikérő vőfélyek botját pántlikák és virágok díszítették, zakójukra mirtuszbokrétát tűztek.
A lakodalmas ebéd tyúkhúsleves volt, általában két üstben főzték. Utána paradicsommártás következett, a levesben főtt hússal körítve, kenyérrel, valamint pörkölt és pecsenye, savanyúsággal és uborkával. Desszertként mákos, túrós rétest kínáltak, melyet közvetlenül az ebéd előtt sütöttek ki, hogy frissen kerüljön az asztalra. A rétes mellé különféle linzertészták is készültek. Elmaradhatatlan volt a vajas kráfli (kifli), melyet kemencében sütöttek és az asztalra került a dió pörkölt torta.”
Ezekből az időkből sok fénykép is előkerült.

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük